Debrecen.hu

Nyelvválasztás Bitte wählen Sie eine Sprache Please select a language magyar Deutsch english

Debrecen irodalmi élete a századfordulótól 1945-ig

A századvég Debrecene már-már bántóan nyugodt hangulatot áraszt. Csokonai dalai és Szabolcska versei valami önfeledt harmóniában olvadnak itt össze. A közelgő nagy világnézeti harcok előestéje ez. Ebbe a debreceni mozdulatlanságba érkezik 1890-ben kisdiákként Móricz Zsigmond (1879–1942).
Móricz egy átmeneti világba kerül Debrecenbe. A Kollégium ténylegesen ekkor kezd múzeummá válni, ugyanakkor az ő diáknemzedéke lesz az, mely a XX. század elején életet lehel újra a dermedt magyar múltba, s kialakít egy új magyarság – és Debrecen-képet.
Az érettségi után: 1899-ben beiratkozott a Debreceni Református Teológiára, majd fél év után átiratkozott a jogra, de itt az alapvizsgákig sem jutott el. Ekkor jelentek meg első írásai a debreceni újságokban. Később is kapcsolatban maradt Debrecennel, az itteni írókkal, irodalmi csoportosulásokkal, a Csokonai Körrel és az Ady Társasággal. 1931-ben Oláh Gáborral és Babits Mihállyal együtt választják meg az Ady Társaság tiszteletbeli tagjává. 1934-ben nagy sikerű előadást tart az Ady Társaságban, de később is szívesen tesz eleget debreceni meghívásoknak. A Légy jó mindhalálig debreceni színházi bemutatója igen nagy élményt jelentett az írónak. A bemutató 1930. december 8-án volt. Móricz így ír erről: „Boldog voltam, hogy így találkozhattam a debreceni lélekkel és szívekkel, és holtom napjáig mindig büszkén fogok visszaemlékezni arra az estre.” 1942-ben utoljára még hosszabb időt tölt Debrecenben. Ettől a várostól várta a gyógyulást. A Déri Múzeum ismerős falai között kutatásokat végzett és az egyetem aulájában tartott előadást.

Ady Endre (1877–1919) összesen körülbelül három évet töltött Debrecenben. Ez az időszak meghatározó volt életében, hiszen itt lett joghallgatóból újságíró és költő. Közel százötven írása jelent meg debreceni újságokban, főként a Debrecen című lapban, a Debreceni Ellenőrben és a Debreceni Reggeli Újságban.
Ady Endre 1896-ban iratkozott be a jogakadémiára. Ebben az évben még viszonylag rendszeresen látogatta is az előadásokat. Adyra elsősorban Öreg János filozófiai előadásai hatottak, tőle hallhatott először Nietzschéről. Az 1896/97-es tanévet nem töltötte Debrecenben, majd a következő évben újra visszatért. Bár újra beiratkozott a főiskolára, ekkor inkább már a színház és a helyi sajtó vonzásában élt.
Ady ebben az időben még a kor költészetének megszokott fordulataiból építkezik, s így nem csodálkozhatunk a debreceni kritika meleg fogadtatásán. A századvégi ízlésáramlatok hatása tükröződik első, Debrecenben megjelent kötetében, a Versekben. Prózai írásai, különösen színházi kritikái azonban már a vérbeli újságírót előlegezik.
Ady Endre 1899-ben hagyta el Debrecent. Későbbi nagy Debrecent ostorozó versei éppen a protestáns város mélyben szunnyadó erőit kívánják előhívni. Adyt nem a poros utcák, hanem az alvó lehetőségek bántják, ha Debrecenre gondol.

Ambrus Zoltán (1861–1932) debreceni származású. Igaz, már fiatalon Budapestre került, és műveiben sem sok nyoma maradt debreceni gyermekkorának. A tóparti gyilkosság című kisregényében jelenik meg Debrecen, mint színhely. Ambrus Zoltán a századforduló idején a legnépszerűbb írók közé tartozott. Arany László figyelt fel a lapokban megjelent cikkeire, és egyengette útját az irodalomban. 1885-ben Párizsban irodalmi előadásokat hallgatott. Főleg a francia színjátszás érdekelte. Hazatérve a Fővárosi Lapok, A Hét, majd a Nyugat munkatársa, ezekben a folyóiratokban jelent meg legtöbb regénye, elbeszélése, irodalmi és színházi kritikája. Első regénye – egyben egyik legjelentősebb műve –, a Midás király 1891-ben jelent meg. Ebben a regényében és korábban írt tárcáiban is előszeretettel a városi, polgári világ életét ábrázolta. 1900-tól ő szerkeszti az Új Magyar Szemlét és Voinovich Gézával a Klasszikus Regénytárt, 1903–05 között Bródy Sándorral és Gárdonyi Gézával a Jövendő c. hetilapot. 1916-ban a Nemzeti Színház dramaturgja, majd igazgatója volt (1917–22). A századforduló magyar prózájának egyik kiemelkedő művelője, Flaubert, Maupassant, A. France tanítványa. Különösen finom lélektani megfigyelései miatt az új magyar színikritika megteremtője. A francia realista próza kitűnő fordítója és méltatója.

Rudnyánszky Gyula (1858–1913) néhány évig debreceni újságíró volt. Az ő szerkesztésében indult meg újból a Csokonai Lapok kiadása. A századforduló jelentős lírikusaként számon tartott Rudnyánszky Debrecenben is adott ki verseskötetet.
Ebben az időszakban jelentős szerephez jutott Debrecenben Vértesi Arnold ismert novellista, aki a Csokonai Kör elnökeként is tevékenykedett. Makkai Sándor, Szávay Gyula és Kardos Albert szintén sokat tettek Debrecen szellemi elevenségének fenntartásáért.

A húszas évektől kezdve, de főleg a harmincas években az irodalom politikai-ideológiai polarizációja figyelhető meg. Új, fiatal, bátor hangú írónemzedék kér helyet az irodalmi életben, amelyben ekkor a vezető pozíciókat többnyire konzervatív körökhöz tartozó írók töltöttek be. Ezeknek az ellentmondásos évtizedeknek nagy tanúja és rendkívüli termékenységű írója Oláh Gábor (1881–1942). A debreceni bérkocsis nagyra hivatott fia azok közé tartozott, akik budapesti egyetemi tanulmányaik után is vissza tudtak jönni a „maradandóság városába”. Visszatérve Debrecenbe a kollégium könyvtárában vállalt állást; emellett mint segédtanár működött a ref. kollégiumban. 1908-ban Párizsban járt: Útjáról s Adyval való kinti találkozásáról Keletiek nyugaton (1908) c. útirajzában számolt be. Négy társával (Baja Mihály, Gulyás József, Gyökössy József és Madai Gyula) együtt megalapította a Bokréta irodalmi társaságot, és verseikből Bokréta címmel antológiát adtak ki (1902, 1904, 1908). 1913-tól a debreceni általános főreáliskola tanára volt. Noha művészileg közel állt a Nyugat-mozgalomhoz, mégis elzárkózott tőlük.
Verseskötetei, prózai írásai, regényei, elbeszélései Debrecenben láttak napvilágot. Tanulmányt írt a debreceni nyelvjárásról; Csokonairól, Petőfi képzeletéről, Ady szimbolizmusáról. Regényei közül talán a Heten vagyunk a legsikerültebb, csak egy évvel halála után, 1943-ban került a könyvesboltokba. Novellaíró művészetéről az 1955-ben kiadott Debreceni zendülők című válogatott kötete tanúskodik leghívebben. Válogatott verseit 1957-ben adták ki.
Ma méltatlanul keveset tud róla az olvasó, pedig Oláh Gábor jelentős tehetség volt, a huszadik század első évtizedeinek ő is klasszikusa, irodalmunk története egyik szakaszának számottevő szereplője. Az újabb magyar irodalom című kötetében így ír róla Várkonyi Nándor: "Egyéniségében, vagy inkább magatartásában van valami, ami Vajda Jánosra emlékeztet. Mindketten szertelenek és romantikusok; folytonos vihar fényárnyék-világában élnek."
A pályatársak megbecsülését kifejező ezüstkoszorút Móricz Zsigmond adta át Oláh Gábornak 1942-ben. Oláh Gábor az irodalom minden műnemében és szinte minden műfajában kísérletezett. Több mint százkötetnyi könyve közül körülbelül ötven meg is jelet nyomtatásban. Átütő sikert azonban sehol sem aratott, és még Debrecent sem tudta igazán meghódítani. Hatalmas méretű munkásságának jogutódja a Déri Múzeum. Itt helyezte el értékes kézirathagyatékát, amelyben műveinek kéziratain kívül megtalálható értékes levelezésgyűjteménye is. Naplóiban megelevenedik Debrecen kulturális viszonyai, a magyar szellemi élet ellentmondásai.

A Csokonai Kör 1890-ben alakult. Első elnöke Vértesi Arnold volt. Ez az irodalmi társaság legfőbb céljának a Csokonai-kultusz ápolását tartotta, és ezen keresztül igyekezett elevenebbé tenni Debrecen szellemi életét. Pozitív törekvéseik közül kiemelendő jelentőségűek azok az irodalmi ünnepségek, amelyeket jelentős évfordulók tiszteletére (Csokonai, Arany János, Magyar füvészkönyv stb.) tartottak. A Csokonai Kör nagy gondot fordított értékes kéziratok és relikviák gyűjtésére. Sok Csokonai- és Fazekas-emléket mentettek meg a pusztulástól és elkallódástól. A Csokonai Kör gyűjtésének nagy részét a Déri Múzeum vette át. A Csokonai Körben támadt belső feszültségek, Ady munkásságának megítélése körüli viták vezettek oda, hogy a Csokonai Körből kivált az Ady Társaság.
Az Ady Társaság 1927-ben alakult meg Debrecenben a modern irodalmi és művészeti törekvések pártolása és közvetítése céljából.
A társaság alapelve a tehetség és a művészi szabadság tiszteletben tartása volt. Irodalmi szakosztálya mellett működött képzőművészeti, zenei és hungarológiai szekciója is. Az Ady Társaság mégis elsősorban irodalmi szervezetként volt igen jelentős. Működésének közművelődési és ideológiai hatása fontos szellemi tényezőnek számított. A kortárs irodalom megismertetése érdekében felolvasó üléseket, vitákat, nyilvános beszélgetéseket rendeztek. Szinte minden jelentős magyar íróval kapcsolatot teremtettek, s majdnem mindenkit sikerült is megnyerni a debreceni bemutatkozás ügyének. Az irodalmi matinék, viták, felolvasások igen jó szolgálatot tettek Debrecen szellemi életének elevenebbé tétele érdekében.
A harmincas évek közepétől egyre nagyobb szerepet kapott a társaság életében a népi írók mozgalma. Németh László, Kodolányi János, Illyés Gyula és Veres Péter többször is szerepeltek az Ady Társaság nyilvános irodalmi rendezvényein. Törekvéseik felvállalása egyre inkább politikai-ideológiai elkötelezettséget jelentett az Ady Társaság számára.

Tóth Árpád 1886-ban született Aradon. Hároméves korában Debrecenbe költöztek, Debrecenben nőtt fel, ott érettségizett a reáliskolában. Élményeinek, költői érzékenységének forrásait tehát itt kell keresnünk.
 Az apja, Tóth András jó nevű szobrász volt, a szabadságharc és Kossuth Lajos emlékének megszállottja, aki élete folyamán számos Kossuth szobrot készített különböző városok főtere számára. Ez a korai években jólétet adott a családnak. A költő 1848-as eszméi, Debrecen nagy kulturális hagyományai, így Csokonai emléke körében nevelkedik. A gyermek Tóth Árpád először kivételes rajzkészségével hívta fel magára környezete figyelmét. Hatéves korában már tökéletes arányérzékkel rajzolt és már ekkor képes volt megragadni az egyéni jellemző tulajdonságokat.
Érettségi után irodalom szakos bölcsésznek indult a budapesti egyetemre. Tizenkilenc éves korában már versei jelennek meg a fővárosi lapokban, köztük a Kiss József szerkesztette A Hétben, amely a Nyugat előtt a modern irodalom fő tűzhelye volt. Majd 1908-tól, a Nyugat megindulásától kezdve a lap munkatársai közé tartozott.
1909-ben anyagi gondok miatt abbahagyta tanulmányait. Apja debreceni Szabadság-szobrát a szakmai kritika és nyomában a helyi publicisztika oly hevesen bírálja, hogy a hatóság az emlékművet mint kontármunkát leromboltatja. Ez a kudarc mindhalálig magával meghasonlott, komor emberré teszi az apát, és az apa elkomorodása nyomasztóan fekszik a családi életre. Ki adna újabb megrendelést a hivatalosan kontárrá minősített művésznek? Az apa helyett a fiúnak kell eltartania övéit. Nem lesz hát tanár belőle, hazamegy Debrecenbe újságírónak. Huszonhárom éves ekkor. Kénytelen publicista lenni; mert költészetből nem lehet megélni. Debrecenből küld tovább is verseket a Nyugatnak, de otthon politizáló cikkeket fogalmaz. Kénytelen tudomásul venni a közéletet, és elrettenti, amit meglát a világból. Ez a testi-lelki alkata szerint nem harcos ember éles szemű és biztos tollú társadalombíráló lesz. Ekkor és ott érik azzá a kitűnő újságíróvá, aki majd sokkal később a nagy hatású Az Est-lapok nélkülözhetetlen szerkesztőségi mindenese lesz.
1913-ban lapja megszűnik, akkor újra a fővárosba költözik, kezdetben házitanító, és csak nehezen talál magának szerkesztőséget, végül őt is Hatvany Lajos veszi pártfogásába, mint Adytól József Attiláig oly sok nagy magyar költőt. De már ekkor kiderül, hogy tüdőbeteg.
A modern nyugati irodalom hatott rá elsősorban, mert ezt őszintébbnek találta a feudális színezetű retorikánál. Verlaine-ben a gyengédség, az érzékenység fogja meg. Ismeri már Baudelaire-t, nagy buzgón fordítja Samaint, Samain típusú költők bűvöletében él. Költészetének első szakasza 1907-1913-ig tart, s az ebben az időben írott versek a Hajnali szerenád című kötetben jelentek meg.
 Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó és testetlen szomorúság, az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művészkarrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélődést.
Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival, a fölfokozott magány-érzettel, a tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig mint korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. ’19 elején a történelmi események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel, hogy aztán haláláig tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé dolgozza át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát.  Művészetére- sajátos hangulatiságának megfelelően - az impresszionizmus nyomta rá bélyegét.
1928. november 7-én halt meg Budapesten. Tüdőbaja okozta korai halálát.

Nagy Zoltán (1884–1945) Tóth Árpád iskolatársa és legjobb barátja, méltatlanul elfelejtett debreceni költő volt. Középiskoláit Debrecenben végezte. 1902-ben a debreceni jogakadémiára iratkozott, majd a fővárosban folytatta jogi tanulmányait, ahol olasz és francia nyelvvel is foglalkozott. Negyedéves korában a párizsi Sorbonne hallgatója. 1907-ben jogi doktor. A Nyugatba 1909-től ír. Ügyvédi pályáját Budapesten kezdi, 1911-től azonban Debrecenben működik. 1921-től haláláig ismét Budapesten folytat ügyvédi gyakorlatot. Pár hónappal a felszabadulás után gyilkosság áldozata lett.
E kitűnő költő, egyszersmind néhány figyelemre méltó novella és főleg költőkről: Tóth Árpádról, Füst Milánról, Kemény Simonról szóló elsőrangú kritikák írója, méltatását az egykorú kritika példátlan mértékben elmulasztotta. Kevesen szerették, de azok többnyire költők voltak, s a jó versolvasók kis körének köztudatában mindig úgy élt, mint a Nyugat legjobb költőinek egyike, csak kevéssel nagy barátja, Tóth Árpád mögött.

Szabó Lőrinc (1900–1957) nyolcéves volt, amikor szülei Debrecenbe költöztek, így nem csoda, hogy gyermek- és ifjúkorának színhelyét „fogadott szülővárosának” tekinti. Középiskolai tanulmányait a református kollégiumban folytatja. Kitűnő diák, a görögön és a latinon kívül megtanul németül és franciául.
1915-ben az önképzőkörben hall először Babitsról, s tagja egy csoportnak, amelyik levélben fejezi ki hódolatát a költőnek. Ekkoriban alapozza meg világirodalmi műveltségét.
Iskolai és itteni barátai révén később is fenntartja debreceni kapcsolatait. A fiatal Szabó Lőrinc az első nagy szerelem érzelmével is Debrecenhez kötődik. Dienes Katóék Simonyi úti villája a fiatal debreceni értelmiség gyülekezőhelye lett. Kardos Pállal, Béber Lászlóval, Gulyás Pállal és Juhász Gézával életre szóló közösséget vállalt.
Első kötete (Föld, erdő, Isten, 1922) szabad versekből áll. Műfajilag vonzódik a drámai monológ, a költői epika és a mítosz iránt (Kalibán, Istár, Anyám mesélte). Keleti filozófiák és Schopenhauer hatására a világot képzetként, álomként fogja fel (Dsuang Dszi álma). Második alkotói korszakának meghatározó műve a Tücsökzene (1947) című verses önéletrajzi ciklusa, 370 egyenként tizennyolc soros, jambikus tízesekből álló strófa alkotja, lírai magva a természetbe olvadás vágya, amit a tücsökciripelés motívuma sugall.
Szabó Lőrinc a Nyugat és az érett József Attila közti fejlődési szakasz egyik legjelentősebb és legjellegzetesebb képviselője. Költészete a magyar polgári líra egyik csúcsa. Ahogy a Nyugat a lírai anekdotizmus, az elkésett romantikus pátosz és az elsekélyesedett népiesség provinciális szemléletét a szimbolizmus és szecesszió artisztikumával cserélve föl, a józan mindennapiasságot a lélek ünnepére váltotta át, úgy Szabó Lőrinc az akadémizmussá merevedett szépségkultusz és irodalmiasság helyett az élet napról napra alakuló realitását tette költői mintává, az édességben elvásott ízlést nyers, erős ízekkel frissítette föl. Szerepét a világirodalmi fejlődés ütemével összevetve, -  az "új-tárgyiasság"-ot tovább fejlesztve – alig pár évnyi késéssel hasonló változást valósított meg, mint Eliot az angol költészetben. Még újításaik párhuzama is elgondolkodtató: a műfajok keverése, az élőbeszéd versbe illesztése, mindez alaposabb lélektani megismerés kedvéért, bonyolultabb intellektualizmus jegyében.

Gulyás Pál (1899–1944) csöndes, visszafogott, tiszta hangú költője Debrecennek. Apja, Gulyás István nagyra becsült tudós-tanár, Móricz Zsigmond tanára, jó barátja.
Diákkorától az irodalomnak élt. Középiskolában egy osztályba járt Szabó Lőrinccel. Debrecenben tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A debreceni Ady Társaság alapító tagja (1927), s irodalmi osztályának irányítója, majd ügyvezető elnöke volt. Az ún. népi írók mozgalmához csatlakozott, csoportjukon belül az egyik legeredetibb színt képviselte. Sokat foglalkozott a debreceniség problémájával versekben is, tudományos publikációkban és esszékben is. Az ő szerkesztésében indult meg a Válasz; ugyanakkor kapcsolatot tartott Kerényi Károly antik "Sziget"-ével. Egész egyéniségéből adódóan is vonzódott a mítoszok, a világirodalom mély, ősi rétegei felé. A Válasz óta jutott rendszeresen országos nyilvánosság elé. Először meg nem alkuvó művészi igénye fordítja szembe a Horthy-kor álnagyságaival és a Nyugat színvonalas, de akkoriban kevés igazán újat hozó költészetével. Egészségét felőrlik a német megszállás izgalmai. Igazi írói jelentősége összegyűjtött verseiben mutatkozik meg (Gulyás Pál Válogatott versei, 1957). Fordításai, tanulmányai és nagy felelősséggel írt levelei még kiadásra várnak.

Juhász Géza (1894–1968) írói, irodalomszervezői és tanári működése teljesen ehhez a városhoz kötődik. Első verseskötetét sógorával, Gulyás Pállal közösen adta ki Testvér gályák címmel. Jelenléte és vezető szerepe meghatározó ideológiai tényező volt az Ady Társaságban. Szépirodalmi és tudományos munkássága mellett kiemelkedő irodalomszervező tevékenységét emeli ki a kiállítás. hiszen az ő személye volt a garanciája a felszabadulás után is a debreceni irodalmi élet újjáéledésének.

 

2017. május 26., péntek
Fülöp, Evelin